Felnőtt gyerekeim vannak, messzire tőlem és az anyjuktól, mi kettesben éldegélünk. Időnként meg kell látogatni mindegyiket, hívnak is, és igénylik is, hogy menjünk, és együtt legyünk. De minden ilyen látogatás után úgy tűnik, hogy egyre messzebb kerülnek tőlünk, nem csak térben, hanem gondolkodásmódban, célokban, viselkedésben - új, számomra ismeretlen szokásaik vannak, saját "rituálék", saját kedvtelések, amelyek keletkezésénél ott sem voltunk - és így aztán időben is egyre távolabb lesznek.
Így aztán minden látogatás ismerkedés valami újjal, egy kicsit vagy sokkal jobban megváltozott személyiséggel. Aki a gyerekem volt, régen, akit ismertem igazán, újra meg újra ismeretlen számomra. Persze, valószínűleg ők is ugyanígy éreznek, de az én változásaim lassabbak, komótosabbak, jobban kiismernek, mint ahogy én őket. Ahogy beszélgetünk, ahogy hallgatom és vizslatom őket, párjukkal együtt, azonosulnom kell-e velük? Szeretnem kell-e, amit csinálnak vagy ami felé tartani akarnak? Nem hiszek ebben.
Annyi mindenben nem hiszek, miért abban hinnék, hogy szeretnem is kell őket, rendületlenül, és őszintén? Ez nem megy, mert nem így van. Néha nem értek velük egyet, néha feleslegesnek, marhaságnak tartom, amit csinálnak, néha a céljaikról gondolom, hogy talán nem arrafelé kellene tartaniuk, de azért gondosan vigyázok, hogy ne szóljak bele, úgysem tudom meghatározni, hogy mit tegyenek. És nem is akarom, ez az ő dolguk, az ő felelősségük.
És mégis,ettől rosszul érzem magam: általuk érzem az idő múlását. Ez az egy, amit pedig nem akarok. Az időt, ami már a múlt, ami sohasem jön vissza, amiben már nem élhetem ki magam, amin nem lehet változtatni. Pedig szeretném.. bebarangolni a saját múltamat, és teljesen más variációit kipróbálni az életemnek.
Milyen lett volna, ha az a lány, akivel úgy húsz éve találkoztam, aki sokkal fiatalabb volt nálam, és engedelmes... akinek rokonszenves voltam.. egy kicsit jobban erőlteti, hogy felmenjek hozzá az albérletébe? Mondta, hogy az albérlőtársa nincs otthon... Az egész estét átbeszélgettük egy kávézóban, fiatal volt, naiv, én pedig egy érett férfi és családapa, imponáltam neki, azzal, ahogy az élettapasztalattal és határozottsággal telt énemet előadtam, nekem pedig iszonyúan tetszett és vágykeltő volt az őszintesége, ahogy készült az életre, a naivsága, ami mögött a fiatalság egyszerűsített határozottsága szólt belőle...
Egy panelház tövében álltunk, "hazavittem" autóval, megálltam, kiszálltunk, beszélgettünk tovább."Nem jössz fel megnézni, hol lakom?" kérdezte, én pedig nemet mondtam, mert megígértem a feleségemnek, hogy fel fogom hívni a lány után, ő ugyanis tudta, hogy találkozunk. Egy félszeg búcsúpuszival köszöntünk el, éreztem a haja illatát, persze hogy frissen volt mosva a randink előtt.. megöleltük egymást, éreztem a teste összes domborulatát, meg is mozdultak az érzékeim, mégis ragaszkodtam a kimondott "nem"-hez, még akkor is, amikor a lépcsőház ajtajában visszanézett, intett nekem, és becsukta maga mögött az ajtót.
Pedig most mi mindenről mesélhetnék, ha felmentem volna vele... így viszont az érzés marad, ami fáj, hogy semmit sem lehet újrajátszani az életben.
....